Egyszer volt....

Vagyis volt egyszer, hogy indítottam egy blogot, ahova már Isten tudja mikor írtam utoljára. Most is az az elsődleges célom, hogy rácuppantsam a virtuális defibrillátorokat a klinikai halál állapotában lévő blogom csupasz mellkasára, és tudassam fanatikus olvasóimmal, hogy nem teljesen halott a dolog.

Mentségem a szokásos: nincs időm.

Egy dologgal azért mégis foglalkoznék. Itt volt az őszi szünet (persze lehet elkezdeni anyázni, hogy "köcsög pedagógus..." ésatöbbi) és alkalmam nyílt többet foglalkozni a kisfiammal. Ez főleg babakocsis kirándulásokat jelentett hóban, sárban, szélben, szóval mostoha körülmények között. De a természet tréfái és szeszélyei semmik ahhoz képest, amilyen szopással szolgálnak az utcák, járdák és középületek.

Amikor akadálymentesítésről van szó, mindíg elővesznek egy szomorúszemű kerekes-székes fiatalembert, vagy hölgyet, vagy egy megfáradt járógépes embert és kampányszerűen sírnak, hogy "jajj nem lehet közlekedni, meg sok a lépcső, magas a padka" satöbbi. A félreértés eloszlatása kedvéért: valóban felháborító, hogy ezek az emberek képtelenek ügyeket intézni, a saját lakásukba nem jutnak fel és még sorolhatnám.

Ugyanakkor itt vannak a babakocsival közlekedő anyukák, akiket le se szarnak. Ez azért érdekes, mert ha egy járda, vagy utca, vagy középület nincs akadálymentesítve, az az anyukáknak szintén nagy nehézséget jelent. A különbség az, hogy nem mindenki lesz kerekes-székkel közlekedő testi fogyatékos, anyukává viszont remélhetőleg sok sok nő válik. A számuk legalábbis túltesz a sérültekén. Na most miután a szociálisan érzékenyek és empátiások körében elvesztettem a maradék népszerűségemet is, engedtessék meg nekem, hogy megmagyarázzam:

Anyuka otthon van a gyerekkel, hisz ezért kapja a "nagy" lóvét az államtól. Apuka dolgozik, mint az állat, olyan szinten, hogy meló után gyakorlatilag a saját taknyán-nyálán csúszik haza. Nade nem azért teszi ezt, mert jól esik, hanem mondjuk, mert nem tartozik a szerencsések táborába és bizony több munkahelyen kell húzni az igát, ahhoz, hogy a kiscsalád éhen ne dögöljön. Ha anyuka ne adj' isten boltba szeretne menni, vagy elintézni valamit az önkormányzaton, uram bocsá' buszra akar szállni, akkor meggyűlik a baja.

Én csak szimpla sétákra vittem a gyereket, és a padkára történő sok fel-és lehajtástól görcsöt kapott az alkarom. Persze lehet azt a kocsit drasztikusan is tolni, csak én szeretném megóvni a gyereket a maradandó agykárosodástól. Boltban fellöknek, nem engednek előre, el se férsz babakocsival, nameg be se jutsz, hacsak nem NSZK-s súlylökő világbajnoknő vagy, aki fél kézzel hóna alá kapja a kocsit oszt' felgyalogol. A hivataloknál ugyanez a helyzet. Buszra csak összehangolt kommandó segítségével tudsz feljutni. Kell két ember, aki segít felvenni a kocsit, olyan busz, ahol legalább alacsony a padlólemez, meg az is kell, hogy ne faszparaszt sofőrt fogjál ki, aki rácsukja a gyerekre az ajtót.

Egy szónak is száz a vége: jó lenne, ha az akadálymentesítés kapcsán nem csak a testi fogyatékkal élők kerülnének előtérbe, meg különben is tessék má' érvényesíteni azt a ki-tudja-hány-évvel-ezelőtt hozott törvényt és megszűntetni azokat a kurva akadályokat.