Szar-ügy

Hát, lehet, hogy ezért a post-ért nem fognak páran szeretni, dehát ez van, leírom, mert ezt gondolom. Ebben a bejegyzésben hírhedt szociális érzéketlenségemről teszek tanúbizonyságot. Jópárszor megfogadtam, hogy nem foglalkozom majd politikai, etnikai és egyéb érzékeny kérdéssel, de most kivételt teszek.

Régóta téma már a Havas-féle beszólás. Amikor két közszereplő Urat arra kért fel, hogy ássanak latrinát. Tudjátok Hepatitis, sok beteg kisgyerek, és mindez a meleg, a csatornázatlanság és a kerti budik hiánya miatt. Eleve azon lehidaltam, hogy 2007-ben Magyarországon még van olyan hely, ahol még kerti budi sincsen, ez egészen valószínűtlen. Ez felveti már az emberek és az állatok közti különbség kérdését is. Senki számára nem titok, hogy hazánkban sok-sok ember segélyekből él.

Ezt nézzük meg ezen a konkrét példán keresztül. Szóval sírnak, hogy nincs lóvé csatornára, pedig büdös van, meg terjednek a betegségek. Nem vagyok ugyan szakértője a dolognak, de úgy gondolom, hogy kerti budit különösebb költségek nélkül is ki lehet ásni. Felmerül bennem, hogy lehet valaki ennyire igénytelen, hogy saját maga alá szarik és annyira munkaundora van, hogy ennyit sem képes megtenni. Nem ér rá? Sürgető kártyaparti van a falu kocsmájában? Nincs alkalma ásni miközben az én általam befizetett adóból finanszírozott segélyét issza el?

Hogy lehet, hogy egy olyan helyen, ahol mindenki munkanélküli, nem dolgoznak, ha adódik valami alkalmi? Úgy lehet, hogy nem éri meg. Kényelmesebb felvenni a segélyt, mint dolgozni. Mi a fasznak dolgozni, ha automatikusan jön a lé? El kéne gondolkodni azon, hogy nem kéne-e lejjebb vinni a segélyeket, hogy megérje dolgozni. Most biztos páran azt gondoljátok, hogy jaj, dehát oly kevés az a pénz. Meglehet! DE egy olyan "embernek", akinek az igényszintje olyan, hogy megfelel a saját maga alá történő szarás, annak az a segély egy vagyon. Mellesleg még a kutya is kapar kettőt miután szarik.

Te, kedves olvasó miért dolgozol? Miért nem lenne elég a segély. Mert nagyobbak az igényeid. Miért akarsz lakásban lakni? Mert nem lenne jó egy omladozó viskóban. Miért akarod angol vécében intézni a dolgaidat? Mert nem jó a bokorban.

Ugye ugye büdös a munka is. Nade az Én adóforintjaimból csatornát építeni, meg angolvécét az már tetszene, mi??? Hát a lónak a hatalmas nagy nemi szervét, azt!

Egy kis dombra lecsü-CSÜLÖK...

NA! Megunva a sok böngészést meg letöltögetést, ami mostanában késő esti elfoglaltságomat teszi ki, gondoltam írok végre a blogomba. A "sietséghez" az is hozzá tartozik, hogy több olvasóm baltázott már le, hogy ugyanmár legyek kedves és szabadítsam rá elernyedt ujjaimat a billentyűzetre, mert hiány van. Addiktív az írásom nem kétséges.

Na most, hogy tömény tömjén-fürdőt vettem, jöjjön a lényeg. Olyan sok mindent akartam írni, hogy nem tudom hol is kezdjem. Talán a közelmúlt egyik legszebb élményével. Köztudomású, hogy alig eszek valamit, csupán csipegetek, mint a törékeny kismadarak. Kis feleségem szintén így foglal állást a táplálkozás kérdésében. Hál' Istennek a házunkban lakó kedves pár (Péter és Szilvi, nameg az Ő kedves kislányuk, Panka) is hasonlóan érez. Nemrég kezdtünk frekventáltan találkozgatni, és amellett, hogy egyebekben is egy rugóra jár az agyunk, az étkezés dolgában messzemenőkig egyet értünk. Egymásra találtunk olyan szempontból, hogy az evés különleges élvezetet okoz a számunkra és vendégségben sem úgy nyomjuk, hogy egy kisvillányi kaja elfogyasztása után, székünkben hárta dőlve, elégedetten simogatjuk a hasunkat, hogy hmmm, pompás, igazán jól laktam. Letudva a kezdeti udvariaskodást és jólneveltségből fakadó önmegtartóztatásokat, gyorsan megszerveztünk egy közös vacsit: főtt-füstölt csülök. Itt kérem meg a gyengébb idegzetűeket és a Norbi-fanatikus, kákabélű olvasókat, hogy MOST hagyják abba az olvasást.

Szilvi értesített, hogy megtörtént a vásárlás, sikerült akvirálni két gigászi méretű csülköt, akciósan. A következő értesítés már beigazolta baljós várakozásaimat: kicsi lesz a lábas, nem-e tudnék-e kölcsönadni egyet. Naná, hogy tudtam. Elkezdődött a folyamat, két ipari méretű kondérban rotyogott a hagymával, fokhagymával, Isten tudja mi mindennel tarkított csoda. Mellette készült a nagy adag tojássaláta, leszelésre került a friss fehérkenyér, elhelyztem az asztalon az ecetes almapaprikát, a bor és a pálinka is elérte a megfelelő hőfokot. Desszetként még kétféle torta is várta a csülökmérgezés túlélőit. Eljött az idő, az illattól már eleve kábulatban lévő elmémnek csak olaj volt a tűzre, mikor a fincsi husi magától lecsusszant a csontról, szinte már erotikusan. Amikor a jó adag bőrkés csülökdarab ott gőzölgött a tányéromon, és rákerült a majonézes torma azonnal elkezdett fröcskölni a nyál a számban, az első harapás után mély levegőt vettem, orromon keresztül kifűjtam, hogy még jobban érezzem az amúgy is hihetetlen intenzív ízt. Orgazmushoz hasonló apró rángások lettek úrrá rajtam, egy darabka menyország - gondoltam.

Nagyon kis híja volt, de majdnem teljesen elfogyott a két csülök, nameg a torta is, meg nem sok maradt a tojássalátából sem. Szinte hallottam, ahogy rakódik le a zsír, szűkülnek össze az ereim, lassabban ver a szívem; borzasztó rosszul lettünk mindannyian. Nem volt kérdés, kicsit sokat ettünk. Mint a narkós, amikor túladagolja magát, mert nem tudja megállni, hogy még többet vegyen be az imádott szerből. Aztán a rosszullét múlásával jött a bűntudat: nem kellett volna ennyit enni, hogy fogom ezt ledolgozni, ezért vagyok én ilyen dagadt, satöbbi. És azt kérditek megérte?! Már hogy a fenébe ne, simán megérte. Ezúton is köszi mégegyszer a csülök-parti megszervezéséért és lebonyolításáért!